Az utóbbi években népszerű lett az a nézet, hogy teljesen felesleges információkat memorizálni, hiszen pár másodperc alatt szinte minden kiguglizható a neten. Valahogy “lenézett” dolog lett a memorizálás, míg az olyan agyi tevékenységek, mint a kritikus gondolkodás vagy az érvelés sokkal fontosabbnak vagy legalábbis elfogadhatóbbnak tűnnek. Valóban, a kérdés jogosan merül fel, akkor mi a szöszért kell az adatokat elraktározni az agyunkban?
Először is, szeretném azt tisztázni, hogy az elraktározott adatok az agyunkban hova is kerülnek. Azaz, nézzük meg, milyen az emberi memória.
Alapvetően két része van, az egyik az úgynevezett rövid távú vagy “munkamemória” (working memory), míg a másik a hosszú távú memória. Az információ először mindig a rövid távú memóriába kerül, ahonnan aztán kétfelé mehet: vagy elraktározzuk a hosszú távú memóriába (mert fontosnak tartjuk, pl. egy idegen szó jelentése) vagy kihullik az agyból (mert nem fontos pl. hogy lila kabátban ül a nő a buszon velünk szemben vagy, bár fontos az információ, nem ismételtük elégszer, hogy a hosszú távú memóriába vándoroljon).
A rövid távú memória jellegzetessége, hogy korlátozott számú információt tud befogadni, ami átlagosan 7 +/- 2, az egyéntől függően.
A munkamemória olyan, mint egy íróasztal, amire csak bizonyos mennyiségű papírlapot tudunk kitenni, viszont azokkal mindegyikével tudunk dolgozni.
A hosszú távú memória viszont végtelen mennyiségű adatot képes elraktározni. Amikor rácsodálkozunk, hogy egy színész hogy képes több órás monológokat megtanulni, az többek közt azért van, mert a hosszú távú memóriájában van elegendő hely erre. (Meg persze jó technikával is tanul, de a tárhelyre akkor is szüksége van.)
A hosszú távú memória olyan, mint egy végtelenbe nyúló könyvtár, ahol logikus rendszerben ülnek az adatok a polcokon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése